Az elmúlt évjáratok hektikus csapadékeloszlása és egy frissen megszületett doktori értekezés kiváló alkalmat ad arra, hogy ismét megtárgyaljuk az öntözés lehetőségeit, gyakorlatát és aktualitásait.

A szőlőültetvények öntözésére számos példát találunk most is a világ szőlőtermesztő országaiban. Legtöbb tapasztalattal az Újvilágban, vagyis az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában, Dél-Afrikában és Ausztráliában rendelkeznek a témában, de az elmúlt években az európai szőlőtermesztő régiókban (leginkább Spanyolország és Olaszország borvidékein) is egyre nagyobb felületen találunk öntözhető/öntözött ültetvényeket. A fő ok természetesen a sokat emlegetett klímaváltozás. Míg egyes területeken az extrém hőség, más zónákban a hektikus csapadékeloszlás indokolja a víz pótlását. Magyarországon hagyományosan csak a csemegeszőlő-termesztésben és a szaporítóanyag-előállításban volt általános gyakorlat az öntözés. A kiszámíthatatlan csapadékellátás és az évjáratok szélsőségessége miatt azonban el kell gondolkodnunk, hogy az eddig mostohábban tartott borszőlő-ültetvényeink vízpótlásának lehetőségét is megteremtsük.

Az öntözést a termesztéstechnológiában klasszikusan az agrotechnikai beavatkozások közé soroljuk. Célja többrétű lehet, úgymint a kieső csapadékmennyiség pótlása, a tápanyagfelvétel- és a termésfokozás. Speciális indokai közé tartozik például a késő tavaszi fagyok elleni védelem, az aszúsító öntözés vagy akár a talaj minőségének javítása. Az elmúlt évszázadok termesztéstörténetét böngészve is találkozhatunk különleges céllal alkalmazott öntözéssel, ilyen volt a filoxéra elleni védekezés egyik formája, az árasztásos öntözés, azonban az oltványkészítés, mint hatékonyabb megoldás a kártevő ellen ezt később háttérbe szorította. Napjaink borszőlő-termesztésében kétségtelenül a lehulló csapadékmennyiség hiánya és szélsőséges eloszlása ellen való küzdelemre, vagyis a kontinentális klíma változásának fő elemeire az öntözés lehet az egyik legrugalmasabb és legbiztosabb megoldás.

A szőlőültetvények öntözésekor számos igen fontos tényezőt kell mérlegelni az öntözőrendszer kivitelezéséhez és a kijuttatandó vízmennyiség időzítéséhez, valamint mennyiségéhez. Az egyik ilyen sajátosság a szőlő gyökérzetének elhelyezkedése, valamint mérete, mely sok esetben eltérő lehet. Alanyfajtánként változik, hogy a gyökerek milyen számban és vastagságban, illetve milyen geotrópos szögben növekednek. Ezt ráadásul a talajtani adottságok is nagymértékben felülírják. A szőlő alapvetően nem kifejezetten „vízimádó” növény, tehát rendszeres öntözést nem igényel, beéri a kontinentális klímán rendelkezésre álló 500-600 milliméterrel. Érdekes, hogy nemcsak az alanyfajták reagálnak, illetve készülnek fel különbözőképpen a vízhiányra, a termőfajták között is találkozhatunk szárazságra érzékenyekkel (pl. Hárslevelű, Rizlingszilváni), amelyek az aszályos időszakokra látványos stressztünetekkel reagálhatnak.

Tekintsük át, mi okozhatja a vízstressz kialakulását. A nagy fürttermés; a túl nagy lombfelület (nagy párolgási felület); az aszályos időjárás (leginkább virágzás utáni időszakban); a hibás talajművelés; az alacsony humusztartalmú talaj; valamint a szárazságra érzékeny alany- és termőfajta.

Hazai viszonylatban elmondhatjuk, hogy az éves csapadékmennyiség elegendő, de évről évre egyre gyakrabban tapasztalhatjuk, hogy az eloszlása nem megfelelő. A szőlő számára kulcsfontosságú kérdés, hogy bizonyos fenológiai fázisokban elegendő víz álljon rendelkezésére. A tenyészidőszakban hozzávetőlegesen 250-300 milliméterre van szüksége a növénynek ahhoz, hogy optimálisan növekedni tudjon, és ne alakulhasson ki vízhiányos állapot. A fenológiai fázisok közül azt mondhatjuk, hogy a legkritikusabb időszak a vízellátás szempontjából a kötődéstől a teljes érésig tartó szakasz. Ezekben a periódusokban a legmagasabb a szőlő vízfelhasználása, vagyis ha ebben az időszakban alakul ki aszály, márpedig jellemzően ezek szintén június–július–augusztusra esnek, az súlyos stresszhez vezethet.

Ezt belátva, hazai körülmények között a szőlő első vízpótlására általában legkorábban júniusban, vagyis a szőlő virágzását követően lehet szükség. Természetesen az időjáráshoz igazodva, de nagy jelentőségük lehet az ezt megelőző öntözéseknek is. Ha kell, virágzás előtt is öntözzünk! Ez azért lehet fontos, mert a téli aszály, a tavaszi (március–április) csapadékhiány is hatással van a virágzásra és a rügydifferenciálódásra. Arányaiban az adott évi termésmennyiségre a zsendülés-szüret közötti időszakban kijuttatott víz van a legnagyobb hatással. Ebben az időszakban átlagosan, további három-hat alkalommal javasolt öntözni. Természetesen ez évjáratonként mást és mást jelent. Jól használható bázisszám, miszerint ha a talaj hasznosítható vízkapacitása 30-35% alá esik, akkor a szőlő fejlődése károsodhat. A szőlő gyökérzetének elhelyezkedéséhez és a talajban rendelkezésre álló víz mennyiségéhez mérten, célzottan érdemes kiszámolni a kijuttatott víz mennyiségét és kijuttatás gyakoriságát. De nagy általánosságban elmondható, hogy adagonként célszerű viszonylag sokat, vagyis 30-50 milliméter csapadéknak megfelelő vízmennyiséget kijuttatni (ez természetesen a lehullott csapadékmennyiség és a szőlő vízigénye szerint változhat). Az elmúlt évek érdekes tapasztalata az, hogy amikor aszály alakul ki (július–augusztus), akkor nagyon magas hőmérséklet is kapcsolódik hozzá. Ugyan száraz kontinentális a klímánk, de ilyenkor eltolódik, és már tapasztalhatók az elsivatagosodás jelei (főleg az Alföldön). Speciális javaslat ilyen időszakokra, hogy naponta öntözzünk, kisebb adagokkal, vagyis az evaporációval vesztett vizet minimum naponta pótoljuk. (Egyik szerzőnk rendszere általában 4-5 mm/nap javaslatot tesz ebben az időszakban.)

Az öntözés megvalósítási módszerei közül az Óvilágban elsősorban az árasztásos, barázdás és esőztető módszer terjedt el leginkább. Ezen módszereknek az intenzitása, vagyis a kijuttatható víz mennyisége a talaj vízelnyelő képessége szerint változik (homokon 30 mm/óra, kötött talajon 8-16 mm/óra). A módszerek előnyei közé tartozik, hogy a vízellátás egyenletes, a tápoldat kijuttatása megvalósítható. De esőztetéssel biztosíthatjuk akár a lombozat hűtését is, mely a nyári melegben a fotoszintézis hatékonyságát fokozza, a hozamot és a termés minőségét pedig javítja. Utóbbi módszerrel valósíthatjuk meg a tavaszi fagyvédelmet is. Az esőztetés előnye lehet még, hogy a kiépített csővezeték könnyen mozdítható, hátránya azonban, hogy nagy vízmennyiség felhasználása szükséges. Arról talán nem is kell szólnunk, hogy mit okozhat a nedves lombozat és fürtzóna. A levélfelületre jutó víz elősegítheti a gombás betegségek elterjedését, valamint lemoshatja a levélre kijuttatott egyéb hasznos anyagokat, vagyis a növényvédő szert is. Hátrányként vagy éppen újabb előnyként említhető még, hogy az öntözés akár késleltetheti is az érést, mivel a talajt hűtheti is az így kijuttatott víz.

Másik, igen elterjedt öntözési mód a csepegtető öntözés. Előnyei közé sorolhatjuk a takarékos vízfelhasználást, hogy kis és rendszeres adagokban biztosítja vízellátást, valamint, hogy megoldható vele a hozam és a minőség javítása, illetve a kisebb mértékű éréskésleltetés. Ez a kijuttatási mód ráadásul nem növeli a gombás fertőzés veszélyét, valamint teljes mértékben automatizálható és kisebb szivattyúteljesítmény is elegendő. A csepegtető rendszer hátránya, hogy a kijuttatott vizet szűrni kell, előfordulhat az öntözés okozta sófelhalmozódás, a gyökérzet szintje megemelkedhet, a víz oldalirányú elosztása kisebb mértékű. Az automatizálás okán pedig a rendszer meghibásodásának veszélye nagyobb.

Az aszályra, illetve a vízhiány okozta stresszre nem árt egyre inkább készülni az elkövetkező évtizedekben. Szerencsére a lehetőségeink száma, illetve a nemzetközi és hazai tapasztalatok egyre gyarapodnak.

Taranyi Dóra, Bodor-Pesti Péter, Varga Zsuzsanna, Mikóczy Nárcisz