Klímavédelem és szőlőtermesztés

A klímaváltozást a 21. század egyik legnagyobb kihívásának tekintik, amely mély gazdasági és társadalmi felfordulást okoz világszerte. Az egészségre és az ökoszisztémákra gyakorolt hatások már észrevehetők, amint azt az elmúlt évek hőhullámai és hosszú száraz periódusai is egyértelművé tették. Az ilyen szélsőséges időjárási események, az egyszerre nagy mennyiségben rövid időtartam alatt leeső csapadékok egyre valószínűbbek és gyakoribbak az éghajlatváltozás miatt. A mezőgazdasági művelés alatt álló területeken – így a szőlőültetvényekben is, különösen az Alföldön – kialakult, évről évre növekvő vízhiány a sokéves átlagtól magasabb havi középhőmérsékletnek és a megnövekedett párolgási viszonyoknak tulajdonítható. Még ha a csapadék mennyisége változatlan is maradna is egy-egy borvidéken, a növekvő evaporáció és transpiráció akkor is vízhiányhoz és aszályhoz vezethet a szőlőben. Az előrejelzések szerint a globális felmelegedés világszerte átlagosan csökkenti a szántóföldi termelési kapacitást, és ez a tendencia a szőlőtermesztést is erősen érinti. A mediterrán térségek szőlőtermelő régiói különösen érintettek. A Földközi-tenger térségében, Kaliforniában, Chilében, Dél-Afrikában és Ausztráliában a szőlőültetvények mai termesztési területei várhatóan a század közepére jelentősen zsugorodni fognak az egyre kevesebb csapadék és az egyre magasabb átlaghőmérséklet közötti kölcsönhatás miatt. Ezzel szemben a hűvösebb, északabbra fekvő helyeken új területeken kezdődhet a telepítés, amelyek a jövőben jobb éghajlati feltételeket kínálnak a szőlőtermesztéshez, de meg kell jegyezni, hogy ezek a történelmileg kialakult, hagyományos szőlőtermesztési területeken kívül esnek. Ugyanez tapasztalható a mandula, a citrusfélék és a csonthéjas ültetvények tekintetében is.

A korábban említett okok miatt zsugorodó termőföldért fokozódni fog a verseny, melynek következménye az lesz, hogy a jelenlegi természetvédelmi területekre és kihasználatlan területekre nehezedő nyomás növekszik, ami viszont tönkreteheti a veszélyeztetett állatok és növények élőhelyeit. Nemcsak a mediterrán régiókban, hanem már az északabbra fekvő bortermő területeken is mélyreható változtatásokat kell végrehajtani. A változások tapasztalhatók például a helyi szőlőfajták korábban leírt tulajdonságainak, jellegzetességeinek eltéréseiben (megjegyzem, hogy a korábbi fajtaleírásokban szereplő, hagyományosan termesztett szőlőfajták termesztési tulajdonságait át kell értékelni és a jelenlegi éghajlati változások tükrében új fajtaleírást készíteni), a melegkedvelő szőlőfajták új lehetőségeiben, az alkoholtartalom emelkedésében vagy a kártevők generációváltozásaiban, illetve az újonnan megjelenő invazív fajokban. Egy másik, már észrevehető következmény a már említett növekvő aszályhajlam és az ezzel járó termésmennyiség-csökkenés sok bortermelő régióban.

A 2015-ös párizsi klímavédelmi megállapodás szerint tudományosan alátámasztott tény, hogy az éghajlatváltozás kockázatait és hatásait úgy lehet csökkenteni, ha a globális átlaghőmérséklet-emelkedést jóval 2 °C alá, lehetőség szerint 1,5 °C-ra szorítjuk le az iparosodás előtti időszakhoz (1850–1900) képest. A felmelegedés nemcsak a szárazföldet érinti, hanem az óceánokat, tengereket is, a szárazföldön belül azonban kétszer akkora a hőmérsékletemelkedés, mint a víztömegekben. Ami még ettől is fontosabb, hogy a felmelegedés üteme az utóbbi 30-40 évben felgyorsult. Ebből is következik, hogy már az utolsó utáni pillanatban vagyunk, minél előbb cselekednünk kell és megállítani az éghajlatváltozás negatív folyamatait (üvegházhatású gázok kibocsátásnak megszüntetése/csökkentése, őserdők és lápok irtásának tiltása, megújuló energiaforrások használata, és nem utolsósorban a termesztéstechnológia újragondolása, új fajták bevezetése, stb.).

A szőlő-bor ágazatot nemcsak a globális felmelegedés érinti súlyosan, hanem az energia- és anyagfelhasználása révén is hozzájárul a klímaváltozáshoz. A CO₂-kibocsátás elszámolásának alapjait még a kilencvenes években alkották meg a termékek vagy folyamatok életciklus-elemzésének szerves részeként, amelyek az éghajlatra gyakorolt hatás mellett számos más ökológiai kategóriát is tartalmaztak (Ponstein, 2021). Ennek alapján a World Resources Institute és a Business for Sustainable Development 2004-ben kiadta az első számítási szabványt, amely azonban csak az üvegházhatású gázok kibocsátására vonatkozott, és kizárt minden más környezeti kategóriát. Néhány évvel később a kibocsátási jelentéseket szisztematikusan kibővítették az egy vállalati helyre korlátozott fókuszról a teljes értékláncra, ami együtt járt az ellátási láncok fokozott átláthatóságával (Ponstein, 2021). Napjainkban számos számítási szabvány létezik az üvegházhatást okozó gázok kibocsátására vonatkozóan. Az ilyen gázokról szóló jegyzőkönyv nemzetközi szabályrendszere szerint – amely az ISO, az OIV és más ipari kezdeményezések későbbi szabályainak alapját képezi – az üvegházhatású gázok kibocsátását úgynevezett hatókörökre osztják. Ennek értelme és célja az, hogy a kibocsátási forrásokat hozzárendeljék a vállalatok tevékenységi köréhez. Az 1. hatályba tartozó kibocsátási források a vállalat közvetlen irányítása alatt állnak, és kifejezetten a fosszilis tüzelőanyagok elégetésére és más, éghajlatot károsító gázok kibocsátására vonatkoznak. A 2. hatókör csak az energiaszolgáltató telephelyén bekövetkezett kibocsátásokra vonatkozik, és magában foglalja mind a villamos energiát, mind a távfűtést. A 3. hatókör tartalmazza az összes többi főbb kibocsátási forrást. A borászatok esetében ez minden olyan anyagra vonatkozik, amelyet addig használnak, amíg a bor palackban, illetve kartonban el nem ér a vásárlóig. Ezenkívül ezen a ponton rögzítik a fosszilis tüzelőanyagok rendelkezésre állását, valamint azok fogyasztását a vezetőség, az alkalmazottak és az áruk mobilitása révén, feltéve, hogy ez nem a vállalat saját járműparkján keresztül történik. Tulajdonképpen a borászat során felhasznált alapvető anyagokat és energiaforrásokat tartalmazza.

A klímavédelem, mint fogalom magában foglalja az ökológiai, társadalmi és gazdasági aspektusokat, így lefedi a fenntarthatóság mindhárom alappillérét. A klímavédelem a fenntarthatóság lényeges eleme, de csak egy a sok más ökológiai, társadalmi és gazdasági szempont közül, tehát a klímavédelem és a fenntarthatóság nem egy és ugyanaz. Valójában állandó feszültség van az éghajlatvédelmi, a társadalmi, gazdasági és ökológiai célok megvalósíthatósága között. A hatékony klímavédelem beépül a vállalat stratégiájába és hosszú távon érvényesül, vagyis a vezetés felismeri, hogy a saját jövőbeli életképessége szempontjából prioritással kell kezelnie. Minden eddiginél jobban szükséges, hogy a döntések ne csak a korábbi tapasztalatokra és jelenlegi készségekre korlátozódjanak, hanem azokat az új változásokat is észrevegyék, amelyek a jövőre nézve hangsúlyos elemként jelentkezhetnek. Ehhez azonban szükség van tudásra, újítási hajlamra és bátorságra, mivel rutinból termelni a mai körülmények között már nem lehet sem a szőlőtermesztésben, sem a borászatokban.

Átgondolandó a jövőbeni termelés szempontjából az is, hogy mire a bor a vevőhöz ér, a szőlőtermesztés az emissziós hatások egyötödéért felelős (dízelüzemanyag, trágyák, növényvédő szerek, közlekedés, segítőanyagok), míg a szőlőfeldolgozás, borkészítés, palackozás, csomagolás és szállítás további hozzáadott értékű szakaszai sokkal nagyobb arányban, 81%-kal járulnak hozzá a szén-dioxid-kibocsátáshoz (Ponstein, 2019). Feltűnő az is, hogy a szőlőtermelés során a legnagyobb befolyásuk a segédanyagoknak, az üzemanyagoknak van, majd ezeket követi a műtrágya-, és kisebb mértékben a növényvédőszer-felhasználás. Ebből következik, hogy a klímavédelmi intézkedések során ezen anyagok felhasználásának csökkentésére kell fókuszálni. Kulcsfontosságú például, hogy a szerves trágyát régión belül szerezzük be, illetve, hogy a területen lévő szerves anyagokat (pl. talajtakaró, venyige) használjuk fel tápanyag-utánpótlásra, és kerüljük a szintetikusan előállított műtrágyák beszerzését. Ezáltal elkerülhető a tápanyag-kimosódás veszélye is, és megvalósulhat a közeli vizek védelme is. A műtrágyák közül a legnagyobb energiát a nitrogénműtrágya előállítása igényli, ezért célszerű a talajban rendelkezésre álló nitrogénforrásokra támaszkodni, illetve azokat szerves anyagokból pótolni, például pillangós növények vetésével. Így közvetve a kijuttatás költségeit és a CO₂-kibocsátást is csökkenteni tudjuk, arról nem beszélve, hogy a taposási kár is jelentős mértékben csökken.

Az üvegházhatású gázok kibocsátása szempontjából fontos paraméter a termésmennyiség, mely megelőzi az üzemanyag, a trágya és a segédanyagok jelentőségét is. Ez azt jelenti, hogy a lehetőség szerinti legnagyobb termésmennyiség az egy palackra eső CO₂-kibocsátást is mérsékeli.

Tekintettel a betakarítási mennyiség meghatározó jelentőségére, a szőlőültetvények megfelelő vízellátottsága, tápanyag-ellátottsága, a szőlőfajták ellenálló képessége, az alanyhasználat, az elemi károk elkerülése (pl. jégháló, öntözés) és a hozamcsökkentő intézkedések nagyobb mértékben befolyásolják a szőlőtermelésből származó szén-dioxid-kibocsátást, mint a termesztési rendszerek közötti különbségek.