Lassan véget ér a 2021-es szüret

Azt tartja a mondás, hogy a szőlész-borász mibenlétét a mögötte álló szüretek száma határozza meg. Október végéhez és a 2021-es szüret befejezéséhez közeledve ismét elmondhatjuk, hogy újabb és újabb – és nem csak kellemes – tapasztalatokkal gazdagodtunk.

Emlékszem, és koromból kifolyólag nem a régmúltra gondolok, mikor még kézi szürettel raktunk kamiont. Voltunk vagy hatvan-hetvenen. Tán tíz éve sem volt. A szomszéd táblában is szüreteltek, szintén busznyi emberrel. Ebédszünetkor egy pillanatra felsejlettek kölyökkorom emlékei, az állami gazdasági szüretek. Mennyi gép és ember – gondoltam kisgyermekként édesapám mellett.

Minden megváltozott – jár most a fejemben. Mikor szállíthatjuk a szőlőt? Mikor tud jönni a kamion? Tud jönni akkor a kombájn? Csak nehogy essen… Nem jó érzés kiszolgáltatottnak lenni. A gyomrom sokszor görcsben, mint mikor először maradtam kint egyedül a szüretelőbrigáddal… Félve szóltam, hogy ne hagyjuk el a szőlőt. De akkor sem ettek meg, azt is megoldottam. Ezt is meg kell. Sokszor éjjel, sokszor fáradtan, de meg kell. Viszont mindig van egy kis plusz, ami erőt ad. A szép szőlő, a kollégákkal való találkozás, vagy mikor – bár már ideje lenne aludnia – kisfiam csak megfűzi a papát, hogy látogassanak el az esti szüretre. Azt mondja, borász lesz. És a szüretek számának növelését nem lehet elég korán kezdeni…

És közben haladunk előre. Az idei év komótosan indult, a korai fajták bekerültek a pincékbe, majd vártunk. Vártuk, hogy csökkenjenek a savak, bár a cukor már sok esetben jó volt. Aztán eljött a pillanat, mikor édesapám tapasztalatból azt mondta: el kell kezdeni valahol, mert a végére is kell érni. Nem csak mi voltunk így. Szeptember második felétől országosan megfeszített tempóban dolgoznak a szakemberek a szőlőskertekben és a pincékben. Közben – aminek nagyon örülök – a mostani generáció talán megtanul újra együtt dolgozni. Azt látom, hogy jó a csapat, segítünk egymáson. Remélem, ez nem csak Móron van így.