Chile: szőlőtőkék az Egyenlítőn és a nyugdíjkorhatáron túl

Bár Chile hírnevét a szőlész-borász ágazatban az olcsó, megbízhatóan gyümölcsös vörösborok forrásaként szerezte, a szőlőtermesztés határait minden irányba feszegető – beleértve a tengerszint feletti magasságot, a szélsőséges éghajlati viszonyokat, sőt még a tőkék életkorát is – dél-amerikai ország italai mára kivételesen kifinomulttá és jellegzetessé váltak. Az öreg tőkék jelentősége, vagy éppen jelentéktelensége tudományos kutatások hiányában ma is megosztó kérdés a szakmában, de az országok (köztük Chile, Spanyolország és Dél-Afrika) és régiók kezdeményezései arra utalnak, hogy egyre bővül a választ tudni akarók csoportja.

Ahogy az mostanra nyilvánvalóvá vált, Chile kivételesen alkalmas nem egyszerűen a szőlőtermesztésre, hanem a rendkívül változatos szőlőtermesztésre. Ezt a különlegességét egyedülálló földrajzi adottságainak gazdagsága alapozta meg. A déli féltekén elnyúló hosszú, keskeny országot nyugaton a hideg Csendes-óceán, keleten pedig az egekbe nyúló Andok határolja, ami éghajlati szempontból függőlegesen három részre osztja az országot: Costa (part), Entre Cordilleras (a parti Kordillerák és az Andok között) és Andes (Andok). Az éghajlati adottságok nemcsak az óceántól az Andok csúcsainak irányába, de az Egyenlítőtől egyre délebbre haladva is nagy különbségeket mutatnak.

De nemcsak az éghajlat változik úgy hossz-, mint oldalirányban, hanem a talaj és az alapkőzet is. Míg a Costa rész idős gránit, ritkábban agyag, csillámpala és kőpala, addig az Entre Cordilleras központi síkságán a mély agyag-, vályog-, iszap- és homoklerakódások gyakoribbak.

Szintén Chile jellegzetes sajátossága – nagymértékben földrajzi elszigeteltségének következménye – a filoxéramentesség. Noha ennek egyik előnye, hogy a szőlő biztonsággal növekedhet a saját gyökerén, az egyenletes érés, az egyes területekhez való könnyebb alkalmazkodás és a talajlakó kórokozókkal és kártevőkkel szembeni rezisztencia érdekében a friss telepítéseknél ma már elterjedt az oltványhasználat.

A kilencvenes évek végéig az ország legnagyobb mennyiségben termesztett fajtája a País volt (Argentínában Criolla Chica, Kaliforniában Mission néven terjedt el), amit továbbra is nagy mennyiségben termesztenek. A fajta eredendően egy „átlagos feketeszőlő” leszármazottja, mely feltételezhetően a spanyol felfedezők révén került Chilébe Perun keresztül még a 16. században.

Ugyanakkor komolyabb figyelmet fordítanak a termelők különösen Maule és Itata régió öreg, gyalogművelésű fajtáira is. A filoxéramentességnek köszönhetően ugyanis a bordeaux-i fajtáknak (Cabernet sauvignon, Sauvignon blanc, Merlot, Carmenére) olyan változatai élnek azóta is itt, amiket még az európai filoxéravész kitörése előtt hoztak be Franciaországból.

A szőlő kora és annak a bor minőségével való kapcsolata mind tudományos, mind gazdasági szempontból évtizedek óta állandó érdeklődésnek örvend. Úgy tűnik, a fogyasztók és a borágazat szereplői egyetértenek abban, hogy az idős tőkékből kiváló minőségű borokat lehet előállítani. A fel-felbukkanó kutatások ellenére ezen kijelentés megalapozottsága továbbra is vitatott, és számos kérdés merül fel azzal kapcsolatban, hogy miért is tekintjük kiemelkedőnek az idős tőkékről származó borokat.

Az általános, ámbár anekdotikus indoklás szerint az idős tőkék kisebb termést és kisebb bogyókat, így koncentráltabb beltartalmat produkálnak. Emellett a növény gyökerei mélyebbre nyúlnak a talajba, így több tápanyaghoz és ásványi anyaghoz jutnak. Ezzel elősegítik az értékes mikorrhiza hatást, melynek során a szimbióta gombák a szőlő gyökereivel kölcsönhatásba lépnek, kiterjesztve annak gyökérrendszerét, így serkentve annak tápanyagfelvételét.

Ami tehát elsőre meglehetősen egyszerű feltételezésnek tűnik, az valójában nagyon összetett téma. Először is, nincs hivatalos definíciója az „öreg tőkének”, másodszor, a minőség megítélése meglehetősen szubjektív. Még Franciaországban is, ahol a borral kapcsolatban mindent jogszabályok határoznak meg, az „öreg tőke” kifejezést legtöbbször homályosan használják, de általában igaz az az elvárás, hogy a szőlőnek legalább 30-40 évesnek kell lennie. 2009-ben az öreg tőkék megőrzése, megtartása és népszerűsítése érdekében elfogadott négy hivatalos kategória az „öreg”, a „túlélő”, a „százéves” és az „ősi”.

A borászok világszerte egyre többre értékelik az öreg tőke előnyeit. Ezt bizonyítják az olyan kezdeményezések is, mint a dél-afrikai Old Vine Project és az Old Vine Conference kutatásai és meglátásai. A konferenciák bemutatják az idős ültetvények művelésének kihívásait, valamint az akadályokat, melyek korlátozhatják a kiváló minőségű idős szőlőültetvények regenerálódó képességét és jövedelmezőségét. A kezdeményezések közösen elfogadott célja, hogy az öreg tőkék terméséből készült boroknak világszerte elismert, külön borkategóriát hozzanak létre.

Egy valami mindenképp biztosra vehető: „öreg tőke, nem vén tőke”. Bármiben rejtezzék is a „titok” élettani háttere, tiszteletre méltó, ha egy növény túléli „eleve elrendelt” üzemi élettartamát. Szeressük az öreg tőkéket, ők már igen sok abiotikus és biotikus stresszt túléltek, bizonyítottak, ápoljuk őket legjobb tudásunk szerint öreg korukban. Ígérjük, meghálálják.

Babics Blanka, Varga Zsuzsanna