Légli-humor és türelem kellett a vezetéshez

Amikor a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa 2015. december 8-án új elnököt választott Légli Ottó személyében, talán maga az érintett lepődött meg a legjobban. Egy izgalmas, szakmai fordulatokkal teli hét és fél év vette kezdetét a balatoni borász számára. A tisztújítással párhuzamosan a legfőbb feladat a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa életében az alapszabály-módosítás volt abból a célból, hogy minél hatékonyabb testületi vezetés, demokratikus döntéshozatal, következetes végrehajtás, valamint átláthatóság legyen jellemző a szervezet munkájára.

Légli Ottó ismert és elismert szakmai és fogyasztói körökben, már több mint három évtizede vezeti borászatát, komoly szerepet vállalva a Balaton déli partján termő szőlők és borok megismertetésében. Elnökké választását megelőzően is, 2013 októbere óta tagja volt a HNT vezetésének, munkája elsősorban a támogatási rendszert érintő kérdésekre fókuszált, majd elnöksége idején a bormarketing bizottság irányítását vállalta fel. Légli Ottó töretlenül hisz abban, hogy az ágazat sikerének kulcsa a szőlészek-borászok kezében van.

Kis magyar szakmatörténeti kitekintésre ültünk le beszélgetni a leköszönő elnökkel.

„A győri bencéseknél irodalmi, művészettörténeti szakkörre jártam, nagyszerű bencés tanáraim voltak, elefántcsonttoronyban, idealista világban éltem, amíg ki nem kerültem a nagybetűs életbe. Viszont lassan megtanultam az embereket kiismerni, korán eligazodtam a szakmai életben, kialakult az a képességem, hogy érdemes-e valakivel beszélgetnem, letett-e valamit a szakmában, ahogy szokták mondani, van-e már referenciája” – kezdi beszélgetésünket a szakember, miközben az első Légli-pezsgőt tölti poharunkba –, majd hozzáteszi, ő olyan ember, aki még a saját szavába is képes közbevágni, s azzal sem könnyíti meg a helyzetemet, hogy Esterházy Péterhez hasonlóan egyszerre akár négy szálon is futtatja a beszéd fonalát. Mint elmondta, „Boglár” komoly iskolának bizonyult, ennek köszönhetően nem csak szakmai területen mozog otthonosan, de megtanult bánni is az emberekkel.

Magas belső elvárású közegből érkezett a hegyközségi rendszerbe, de nem teljesen véletlenül. Ahogyan mondja, nem volt benne az „akadémikus brancsban”, ugyanakkor önmagával szemben is nagyon igényes világba csöppent. Borvidéki küldöttként élte meg az elődjével szembeni bizalmatlansági szavazást, ott döbbent rá, milyen heterogén a szakma. „Már akkor éreztem, a megújulásnak – merem vállalni ezt a mondatot –, mi magunk vagyunk az akadálya. Mondtam, én a rombolásban nem veszek részt, csak az építkezésben” – hangsúlyozta, az újraválasztáson a legtöbb voksot kapta, el kellett vállalni az elnökséget. Első mondata is az volt: ne másra mutogassunk, nézzük meg mi magunk, mit tettünk le az asztalra.

„Nehéz volt a kezdet, a betyárbecsület megkívánta, hogy mindent tegyünk meg az ágazatért. Emlékszem, az elején volt olyan összejövetel, ahol egy szervezet igazgatója sem jött oda hozzánk kezet fogni. Mi egy idegen test voltunk. Ahhoz, hogy ezen túl tudjunk lépni, kellett a Légli-humor, és türelem” – tette hozzá.

Hosszú időt töltött el a HNT élén, ez idő alatt sikerült azokat az elismeréseket, pozicionálást elérni, amiért elindult annak idején?

A kezdetekkor nem igazán voltunk a magunk urai, az államtól az átvállalt feladatok színvonalas elvégzése, a rendszer kialakítása lekötött minket. Ki kell mondanom, volt olyan idő, amikor állandóan hátra kellett nézni, hogy mikor lépnek a sarkunkra. Nem tudtuk fölemelni a fejünket, kerestük, mit is csináljunk, de hamar rájöttünk, nem valami vagy valaki ellen kell megfogalmaznunk önmagunkat. Majd eljött az idő, kíváncsiak lettek a véleményünkre, megjeleníthettük a saját elképzeléseinket. Sikernek ítéltük, mégsem volt százszázalékos. Emlékszem, nagyon komoly szakmai viták folytak, harcokat vívtunk, az elnökségen belül sokszor konfrontálódtunk.

Sok kritikát kaptam, és ezt megértettem. Ma azt gondolom, lassan összecsiszolódtunk, de ez a – mint kiderült – hasznunkra vált. Amikor felmerült a megválasztásom, több kolléga is azt mondta, vállald el, téged mindenki szeret. Hú, gondoltam, az nem biztos, hogy jó, ha mindenki elfogad. Helyesnek tartom, hogy mély szakmai – néha késhegyre menő – beszélgetéseket folytattunk. Kétségtelen, hogy szót kellett érteni a miniszterrel, a társszervek képviselőivel, a szakma szereplőivel. Mindezt pedig ösztönösen cselekedtem, ami kellett az elnöki pozícióhoz, talán ehhez van érzékem, ami egyéni adottság.

Egy biztos: nem voltunk elvtelenek – személy szerint sem –, ugyanakkor a tartásunkat is sikerült megőrizni. Miközben énbennem nagyon komoly hiátus van, hogy közel sem teljesít úgy az ágazat, amire az ökológiai adottságai és a hagyományai predesztinálnák. És ennek alapvetően mi vagyunk az oka.

Sokakban merült fel, fontos-e, hogy egy HNT-elnök neves borász legyen?

Jó kérdés. A szakmának a kisujjában kell lennie, tehát mindenképpen szakmabeli legyen. A mai napig késünk önmagunk meghatározásával és a kifelé való pontos megfogalmazással. Meggyőződésem, hogy ezt csak maga a szakma tudja elvégezni, más helyettünk nem.

Van egy, az agráriumban egyedüli saját érdekképviseletű szakmaközi szervezet, a többi a kamarán belül dolgozik. Büszkék lehetünk magunkra, de tisztában kell lenni a felelősséggel is. Ennek irányítását szerintem csak egy szakember tudja elvégezni.

Mintegy 35 ezer hegyközségi tagot képviselnek, ugyanakkor megszámolható azon szereplők száma, akik meghatározzák a piacot. Viszont a kilencvenes évek eleje óta több marketingprogram készült.

Egy marketingprogram alapvetése az, hogy meghatározzuk, mivel rendelkezünk, hová szeretnénk eljutni. Azért mentek félre – ezt csöndben mondom, nehogy félreértsék –, mert az origó nincs jól megfogva. Tehát amíg nem határozzuk meg önmagunkat, nem tudjuk, merre induljunk.

Ne is a huszonkét borvidéket, hanem csak a hat régiót nézzük. Ez hat önálló identitás, ennyiféle kreativitás, amit mind meg kell tölteni tartalommal. Emögött áll a sokat hangoztatott hozzáadott érték.

Bormarketing célra nyertünk 2,7 milliárd forintot, s vállaltuk az egy főre jutó 30 literes fogyasztást. Amikor ezt elhatároztuk, még csak 22 volt, mindent megteszünk azért, hogy elérjük, nagyon várom az eredményeket.

Már korábban is hangsúlyozta a pezsgő, a szén-dioxidos termékek fontosságát. Mekkora a jelentősége az ágazaton belül?

Az első pezsgőnket 2011-ben bontottuk fel, a 2009-es évjárat még nem önállóan készült, hanem közösen Szentesi Józseffel, majd Garamvári Vencelnél született jó pár évjárat, 2019 óta pedig már magam foglalkozom vele.

Hallhatunk olyan hangokat is, hogy a borfogyasztás csökkenése alapvetően az életszínvonallal van összefüggésben. Ezt nem gondolnám, a kérdés sokkal összetettebb. Pénzügyi véleményalkotók közel egymillióra becsülik a Magyarországon nemzetközi értelembe vett jómódúak számát, a középosztály is egyre gyarapodik. A potenciális fogyasztói bázis tehát meglenne. De ha visszatekintünk, a történelemben látjuk, az első világháború előtt több, mint 20 pezsgőgyárunk volt, Franciaország után Magyarország volt a második legnagyobb exportőr. Tehát pezsgő-nagyhatalom voltunk. A pezsgő a mindenkori elit körében volt népszerű, már csak az ára miatt is.

A pezsgőt is egy kitörési lehetőségnek gondolom. Ehhez kiváló Kárpát-medencei fehér fajták állnak rendelkezésre, nálam is van Furmint, Ezerjó, idén telepítettem Csomorikát. Meg lehet említeni a Hárslevelűt, a Királyleánykát, hosszú a sor. Azt gondolom, hosszútávon egy családi méretű pezsgőtermelőnél a helyi fajták hoznak új színt a palettára, s szereznek sikert a piacon.

Amiben nagyot tévedtünk, a boraink pozicionálása, Jó esetben három és fél millió hektoliter az évi termelésünk, ami a világ bortermelésének egy-két százaléka. Ezzel a mennyiséggel a tömegáruk piacán versenyzünk, ahol az árak determináltak. Mit keresünk itt? Minimum a középső szegmensben lenne a helyünk, kétségtelen, ehhez egyedi, jól felismerhető, a helyi értékekről szóló borokkal kell megjelennünk.

A borrégiómban, a Balaton környékén, korrekt borral kellene találkozni a legegyszerűbb strandkocsmákban, és nem csak a trendi éttermekben.

Csak lessük, ahogy például a horvátok menetelnek, Ausztriával példálózunk meg Új-Zélanddal, de nem kell messzire menni a szlovák, a román példa is minta lehetne. Hosszú a lista, amit átvehetnénk, de ritkán beszélünk arról, ezekben az országokban milyen közös gondolkodás, összefogás mentén születtek meg ezek a sikerek. Ezzel szemben azt látom, nálunk az egyéni érdekek kerülnek előtérbe, miközben a közösség háttérbe szorul.

Ha belegondolunk, és kiemeljük a ma oly sokat emlegetett HoReCa szektort és annak felkészültségét, vegyes a kép.  Egy megtörtén esetet elmesélek. Elmegyünk a családdal a Mátrába, az itallapon három prosecco mellett találunk egy magyar pezsgőt. Megkérem a felszolgáló pincért, hozzon magyar pezsgőt, azt mondja, éppen most nincs. Valóban nincs az étteremben, egy négycsillagos hotelben? Nincs. Hiányzik az igényesség, és a jó értelemben vett patriotizmus. Nem hiszünk magunkban. Hát, ilyen értelemben vagyunk „borivó nemzet”.

Valami félrement, értem, hogy nem a mi vitorlánkat fújja a mostani szél, mintha nem lenne divatban a bor. A közízlést alakítani kell, és ezen a területen lenne nagy szükség az együttműködésre. Én úgy érzem, hogy éppen ez a nagy összefogás nincs meg. Mindenki a saját gesztenyéjét igyekszik sütögetni.

Maradt-e pár olyan feladat, amit még a leköszönése előtt nagyon meg szeretett volna valósítani?

Időm nem volt rá. Jókor jött a váltás, sokkal nagyobb fegyelem, pontosság kell, és ki kell mondani, hogy sokkal nagyobb kontrollra van szükség. Apámnak volt klasszikus mondása: valamit jól megcsinálni, vagy rosszul megcsinálni ugyanannyi energiába telik. Akkor miért ne csinálnánk jól?

Megfogalmaztuk már egy éve, sőt a pandémia idején, akkora az ágazatra nehezedő nyomás, hogy professzionális szervezetté kell válni. Tehát annak a szervezeti mechanizmusnak, hogy a küldöttek a maguk idejük, energiájuk befektetésével, saját költségükön havi rendszerességgel Budapestre járnak, hogy döntést hozzanak, már régen meg kellett volna szűnnie. Sokszor viszont nagyfokú érdektelenség tapasztalható. Megesett, hogy nyert pályázatról volt szó, és nem volt meg a döntésképességünk, pedig csak online be kellett volna jelentkezni fél, maximum egy órára. Úgy látom, most az átalakulási folyamat zajlik, az új elnök ezt megoldja, Frittmann János abszolút alkalmas erre. Ugyan részben már elkezdtük – nem akarom magyarázni a bizonyítványt, magamra vállalom a felelősséget –, de a „demokratikus üzemmód” ennek nem kedvezett.

Rengeteg a feladat, de legalább az eleje és a vége meg legyen fogalmazva: a szaporítóanyag és a marketing. Ha csak ezt a kettőt komolyan vesszük, sokat tettünk a jövőnkért.

Sikerült elérni, hogy a szakma öngondoskodóvá váljon, tehát a marketingalapba pénzt teszünk, ha csak egy forintot is literenként. Nagyon jó konstrukcióban nyertünk is 70 százalék plusz támogatást. Közben az idő nagyon megy. Emellett nagy segítséget jelent az ePincekönyv.

Mindig visszaérünk oda: talán nem vesszük eléggé komolyan magunkat. Meglátása szerin a HNT-nek az elmúlt időszakban nőtt a súlya?

Nem biztos, hogy felismertük azt a felelősséget, hogy a mostani aktív termelői réteg számára a pálya sokkal szélesebb, mint amit bejárunk. Fontos, hogy hová tesszük a hangsúlyt? Ettől függetlenül, ha belegondolunk, hogy ezen a területen óriási fejlődés ment végbe az elmúlt időszakban, relatíve rövid idő alatt hatalmas ívet futott be az ágazat. Majdnem minden borászatnál a borturizmus, a vendéglátás is fejlődött. Ám ez mégsem hozza vissza azt, amit várunk, sajnos a magyar borfogyasztás eközben lejtmenetbe került.

Sok esetben minden a vagyonnövekedés vagy technológiai fejlődés érdekében történt, miközben a termék fejlesztése elmaradt. Mindez tetten érhető birtok-, akár régiós szinten, hogy a borvidéket ne is említsük. Az is egyik oka a versenyképességi hátrányoknak. Magyarország nagyon pici a piac. Említettem már az első világháború előtti időszakot, az mindig az exportról szólt. Az előző rendszerben is a határon kívül fogyott el a termelés jelentős része. Export nélkül elképzelhetetlen az agrárium.

A korábbi piacainkat elveszítettük – mert az volt az elvárás –, az okairól nem szívesen beszéltünk, mert kényes téma. Lehet, hogy két-három cégnek az jó volt, hogy az a nézet alakult ki a magyar borról: egyszerű és olcsó.

Most mi a magyar bor üzenete?

Nagyon sokszor elhangzik: a sokszínűség. A stratégiánk, ami az elnökségem alatt lett elfogadva, két fontos dolgot mondott ki. Az első már az indulásnál, hogy ezt nekünk kell „kiizzadni” magunkból, nekünk kell megfogalmazni. Józan paraszti ésszel is belátható, a világ pénzét kifizetheted egy londoni cégnek, ha ő nem ismeri, nem érti a magyar viszonyokat, nincs tisztában az adottságainkkal, a helyi értékekeinkkel. Soha nem tudja úgy képviselni a magyar bort, ahogyan szeretnénk, nem tudja megfogalmazni helyettünk, hová akarunk eljutni.

A második pont a sokszínűség, hiszen adottságai, történelmi hagyományai tekintve tekintetében nagyon gazdag a 22 borvidékünk. Alapvetően erre kell építkeznünk. Jó példa, a Balatoni Borrégió hat borvidéke, mennyire eltérő színeket, karaktereket képvisel. Erre szoktam hozni a mezei csokor hasonlatomat, ami attól gazdag, hogy nagyon sok szín található benne. Ne arra figyeljünk, ki a legszebb virág, ha az én borvidékem ebben a képzeletbeli csokorban csak egy fűszál, akkor a feladatom, hogy azt tegyem oda. Ma azon versenyzünk (maradva a hasonlatnál), hogy melyik a szebb, a pipacs vagy a búzavirág? Nem ez a lényegi kérdés, meg tudom-e mutatni magas színvonalon a borvidékem adottságait. Együtt vagyunk színesek, szépek és gazdagok. Ehelyett pedig egymással versenyzünk.

Apropó, verseny, öt éven át voltam az Országos Borverseny (OBV) elnöke. Azt gondolom, hogy ezidő alatt a presztizsét és a szakmaiságát sikerült növelnünk. Fontos szempont volt számomra, hogy alapvetően termelők bíráljanak, és ne csak a borainkkal versenyezzünk, hanem az ítéletalkotó képességeinket is fejlesszük. Hiszen a stratégiánk szerint a megújulás alanyai mi, a termelők vagyunk, ezért is fontos a valós borértékelés. Ehelyett sokszor egymással versenyzünk, azt gondoljuk, a borversenyen csak az aranyérem számít.

Az idei OBV-re talán már sikerült megvalósítani a bizottságoknál azt az elvárást, hogy a 100 pontos rendszerrel élve legalább a kiemelt fajtáinkat tegyük sorrendbe. Véleményem szerint egy OBV-ben a saját magunk edukálása terén még sokkal több lehetőség van, amit nem használunk ki. Például nyitottak legyünk, mint termelők, a saját borászatunktól eltérő stílusban készült borok megértésére.

Közben már nagyon sok idő eltelt…

Lehet, hogy túl sokat voltam elnök, már előbb kellett volna a Jánoshoz hasonló típusú ember.

Előnynek számít, hogy ő ott volt az elnökségben?

Egyértelmű, hiszen így megmarad a folytonosság. A fiatalítás is tetten érhető, itt van Varga Máté alelnökként, ő új generációs komoly szakember. Szakmai felkészültsége alapján Molnár Ákost is meg kell említeni, aki most került be az elnökségbe. Oltvány-előállítással foglalkozik, de a családi birtok révén van rátekintése a borászat általános helyzetére is. Mindemellett az elnökségemhez köthető sikertelenség, hogy nem találtuk meg a szakmai igazgatót.

Egy profi cég egyszemélyi vezetéssel működik, ami érvényben volt évekkel ezelőtt, majd módosítva lett az alapszabály. Az előzőben két pilléren állt a munkamegosztás, a főtitkár a közigazgatási, a szakmai titkár a szakmaközi feladatot látta el. Ez szerepelt az alapszabályban.

A szakmai titkár posztja évek óta betöltetlen, vagy nem volt pályázó, vagy nem találtunk megfelelő személyt. És ez a munkakör néhány év alatt elsorvadt. Ennek korrigálása abszolút prioritást élvez.

A mostani elnök felkérte önt elnöki tanácsadónak. Gondolom, szívesen elvállalta.

Az elnökség nem dönt, viszi az operatív ügyeket. Fontos, hogy a 44 főt számláló tanács és az elnökség ne szakadjon el egymástól, aktiváljuk azokat, akikben van spiritusz, vannak ötletei, főleg stratégiai, koncepcionális ügyekbe vonjunk be olyan embereket, akik bizonyos területeken aktívak, vagy már bizonyítottak.

Elnöki tanácsadónak én öt személyt gondoltam, végül velem együtt három lett. Jólesett, amikor János kérte, elnökségi vállalásának feltétele, ha bent maradok a rendszerben. Korábban is jól működtünk hárman: Légli, Frittmann, Pál.

Mire kellene helyezni nagyobb hangsúlyt, amikor csökken az értékesítés? A hazai fogyasztás növelésére vagy az exportra?

Alapvető észrevételem, hogy az itthon megtermelt mintegy hárommillió hektoliter bor jelentős része egy európai összehasonlításban – hiszen ott versenyeznek – átlagos, középszerű. A piac is így értékeli. Egyébként ne degradáljuk le, egy asztali bor is lehet egészséges és jó.

Elnökségem alatt az egyik legnagyobb érdememnek tekintem – bár a hivatali időm másfél évébe került – az érzékszervi bírálatokat. Lekóstoltuk az összes hiper üzletlánc, illetve a diszkontok nagy részének kínálatát, ez az igazi piaci tükör. Jobb eredménnyel zárult, mint gondoltuk. Ugyanakkor volt hét diszkont, ahol találtunk olyan tételeket, melyekre azt mondtuk, hogy köszönjük szépen, ezt nem. Ha valakit ezzel a borral megkínálnak, nem fog ezután kérni. A bornak rendben és jónak kell lennie, ez az alapvetés. Mivel óriási a verseny a piacon, az a szó Magyarországon, hogy minőségi bor, a mostani klasszifikáció – oltalom alatt álló eredetmegjelöléssel ellátott borászati termékek – mellett nehezen értelmezhető, a termelők bizonyos része se érti, a fogyasztó pedig pláne nem.

Jobbnak kell lenni – ez az alapszabály –, mint tegnap voltál. A bor élvezeti cikk, ha nem nyújt élményt, nem fogja meg a közönséget, akkor esélyed nincs piacon maradni. Mivel ennek a mintegy hárommillió hektoliternek jelentős része – ki kell mondani – a tömegsávban versenyez, kevés élményt nyújt, lehetősége sincs arra, hogy bekerüljön az európai fősodor középmezőnyébe. Elszomorító. Pedig a cél egyértelmű: ott kell lennünk.

Nagyon szűk a szakmánk, itt mindenki ismer mindenkit. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne beszéljünk őszintén egymással. Nagyon élesen elválik az egyik szekértábor a másiktól. Így ez egy darázsfészek. Ezt is megértem, de szükség van az egészséges párbeszédre.